A Dobermann tenyésztés és bírálat fő szempontjai
- a típusosságot meghatározó lényeges elemek tükrében -
Írta: Pierluigi Pezzano
A tanulási folyamat nem egyetlen esemény
A tudást nem lehet egyetlen esemény során megszerezni, csak egy állandó tanulási folyamat eredményeként, ez az élet minden területén és minden szakmában így van. Ez az oka annak, hogy nem könnyű kutyát bírálni és tenyészteni. A korrekt bírálathoz és a megfelelő tenyésztéshez elengedhetetlen számos hasznos tapasztalat átélése, melyek alapján le tudjuk vonni a megfelelő következtetéseket, állandó tanulás és összehasonlítás révén ezeket folyamatosan fejleszteni és átértékelni kell. Mindez lehetővé teszik a bírók és tenyésztők számára, hogy részesei és meghatározói legyenek a dobermann szelekciós és fajtajavító folyamatának. A hivatalos állattenyésztési értékelések (kiállítások, képességi tesztek, munka tesztek) segítenek kiválasztani- a fenotípusban megjelenő tulajdonságok alapján- a továbbtenyésztésre legjobban megfelelő alanyokat, valamint kiszűrni azokat az egyedeket, amelyek lerontanák az állományt.
Valójában a bírálatok célja segíteni a tenyésztők munkáját a folyamatos fajtajavítás érdekében. A kutyatenyésztésben a bírálat egy gondosan, következetesen végzett, célirányos, teljes körű, írott értékelés, ami egy leírással (fajta standard ford.) történő összevetés során kialakított minősítésben nyilvánul meg. Amikor kutyákat bírálunk, tartsuk észben, hogy a bírálat során hozott döntés minősége, a bíró azon képességén múlik, hogy hogyan értelmezi az adott fajta standardját a következő célokkal:
- kiválasztani a legjobb kutyákat, annak érdekében, hogy képesek legyenek az életük során a feladatukat teljesíteni (a fajta javítását ford.)
- kiválasztani a legtípusosabb egyedeket, az alkati típusosság értékelésétől indulva a fajta típusosságig.
A kiválasztott Dobermann a legjobb kell legyen mindkét fenti aspektus szerint. Ez a választás semmi képen sem képezheti mérlegelés tárgyát, sőt ellenkezőleg, szoros összefüggést kell mutatnia a fajta standardjában pontosan rögzített elvekkel.
A bírálat a legfontosabb szempont, mivel egy rossz bírálat rossz következtetéseket von maga után és nem csak a morfológiai-funkcionális értékelést teszi aggályossá, hanem a karakter(jellem) megítélését is. Azért beszélek morfológiai-funkcionális értékelésről, mert a Dobermann esetében a szépség alapvetően funkcionális szépséget jelent, úgymond adaptációt. Ez azt jelenti, hogy a standardban leírt kívánalmak olyan képességekkel ruházzák fel a Dobermannt, melyek segítségével mozgás (funkció) közben a legkisebb erőkifejtés mellett a legjobb teljesítmény elérésére képes. Összegezve, azok a jellemzők, amik a szépség alapját képezik, ugyanazok, amiknek alapvető szerepe van a fajtatípus meghatározásában. A típus a meghatározó elem, így ha egy kutya nem hordozza (nem típusos), nem tartozik az adott fajtához, ezért nem is bírálható el. Az a kutya, amelyik alig, vagy nem típusos, nem vonható tenyésztésbe. A Dobermannok ZTP tesztje is erre az elvre alapul. Tehát világosan meg kell magyaráznunk, hogy mit értünk a típusosság alatt.
A típusosság azon tulajdonságok összessége, melyeket a fajta leírás testtájanként meghatároz. A típusosság alapvető elemeit a következő arányok: magasság-hosszúság, magasság-testtömeg, marmagasság-testhossz, marmagasság-mellkasmélység ; valamint a standardban meghatározott jellem és viselkedésbeli tulajdonságok alkotják. Az ideális típust a precíz zoometriai (testtáj méretek ford.), fizikális és esztétikai paraméterek tiszteletben tartásával és a fajtaképet romboló eltúlzott, túl hangsúlyos tulajdonságok mellőzésével érhetjük el. Alapjában véve a típus jellemzői érintik a kutyának mind a struktúráját (felépítését), mind a mozgását, mind a természetét, valamint az alapértékeit.
A bírálathoz jó szem kell
A bírónak általában 3 perc áll a rendelkezésére egy-egy kutya értékeléséhez, ez idő alatt kell kiválasztania a legtípusosabb, kifejezett másodlagos nemi jellegekkel rendelkező, középméretű és legharmonikusabb (legjobb összképet mutató ford.) egyedeket. Így könnyen érthető, hogy egy jól felvezetett kutyának miért nagyobb az esélye. Az elsődleges kérdések, melyeket bírálat során a bírónak fel kell tennie magában a következők:
- Eléggé erőteljes, elegáns, élénk, öntudatos, izmos, büszkén viselkedik?
- Kompakt a teste?
- A testhossza arányos a marmagassággal?
- A keresztátmérő arányban van a hosszantival?
- A szögellései, első és hátsó negyedei egyensúlyban vannak?
- Arányos a feje a marmagassággal, a mellkas a hosszúsággal és a tömeggel?
- Arányos a nyakhossz a marmagassággal és a testhosszal?
- Kitűnő a csontozata, száraz és erős?
A fentiek egyetlen kérdésre adnak választ: „Harmonikus-e a kutya?”
Sok kutyánál a felső vonal hosszabb, mint az alsó, aminek az oka, hogy az elülső szögek túl zártak, így a kutya hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában, vagy a mellkas tűnik erőteljesen fejlettnek fölfelé. Más kutyák tökéletesen négyzetesnek tűnnek, de mi a helyzet a farukkal? Vagy a hátulsó szögeikkel? Másoknak eléggé hosszú elülső negyedeik vannak, szűk mellkassal, ez komoly?
Mindezen kérdésekre meg van a pontos válasz és minden kutyatenyésztő és kutyakedvelő képes megválaszolni, amennyiben elgondolkodik és megpróbálja megkeresni az okokat. Ez a megközelítési mód szakértővé tehet egy bírót és részét képezi a bírálati kritériumainak, szakmaiságának.
Egy jó szemű bírónál, a bírálat során az első benyomást a kutya összképe adja. Elmondható, hogy egy mentálisan szakképzett, gyakorlott bíró esetében az agy azonnal alkot egy összképet a tudat alatt és érzékeli az esetleges minőségbeli hibákat. Ez különbözteti meg a szakértőt a kezdőtől: a szakértő azonnal leszűri azt, amit a kezdő csak a végén lát, vagy szerencsével érzékel. A kutyákhoz való jó szem, nem a természet ajándéka, ellenkezőleg egy lassan szerzett folyamat eredménye.
Az a megfigyelés, hogy jó szemünk van, amit gyakran hallunk a ring körül, úgy értékelhető, hogy képesek vagyunk meghozni a közönség által kívánt választást az okok ismerete nélkül. Ez „konszenzust (egyetértést) jelent a bírálatban”, ami se nem tudomány, se nem művészet. Fontos, hogy jó szemünk legyen valamihez, amit a többi ember elismer, de tudni azt, hogy egy különleges jellemző miért jobb, mint a másik az egészen más dolog. Szakértő bíró az, aki képes tárgyilagosan, meggyőzően és technikailag megkérdőjelezhetetlen módon megmagyarázni a döntését. Hogy ezt meg tudja tenni, amellett, hogy magas szinten és kompetens módon ismeri a fajtaleírást (standard), a kutya anatómiát, élettant, genetikát, állattenyésztést, a mechanikát, kinematikát, a bírónak a fajta történetét, jelenét és a tenyésztési céljait is ismernie kell. Összegezve ismernie kell a kiindulási pontot, a helyzetet, ahol most vagyunk és azt, amit el szeretnénk érni. Ebből a szempontból, az irányvonalak és követelmények meghatározásával mértéket ad a kutyás társadalomnak.
Az elemző értékelés
Az álló kutya bírálatánál, a legjobb, ha a kutya testét három részre osztjuk: fej, törzs és lábak, ezeket pedig további régiókra( testtájakra) és al-régiókra. Minden régiót, a környező régiókhoz képest körül kell írni, azonosítani kell, és meg kell határozni, valamint le kell írni a körvonalait, pozícióját, hosszát, magasságát, irányát, kiemelve az értékeket vagy a hibákat.
A kutyák elemző értékelése a régiók (testtájak) és al-régiók, valamint a köztük lévő kapcsolatok körültekintő megfigyelésén alapul, ennek során kialakul az egységes és oszthatatlan összkép. Az összkép harmóniája az egyes részek és al-régiók harmóniájából adódik össze és minden kutyafajta esetében, megfelel a fajtaleírásban (standard) foglaltaknak. A harmónia eszménye elengedhetetlen a Dobermannoknál is. Az összkép harmóniájának megítélése alapvető kritériuma a bírálatnak. Ennek alapján képes a bíró, eldönteni az adott dobermannról, még mielőtt egyenként értékelni kezdené a jó tulajdonságokat és a hibákat, hogy megfelel-e vagy sem a fajta alkati típusának.
A fajta alkati típusát a fajtaleírásból lehet levezetni és a következőkben határozható meg:
- az átmérők arányainak a vizsgálata
- a szerkezet (struktúra) vizsgálata: testtömeg (súly + térfogat) viszonyítva a magassághoz
- a körvonalak vizsgálata
- a felépítés harmóniájának vizsgálata
A körvonalak értékelése, az arányok és a szerkezet, akárcsak az egyes testtájak és a marmagasság közti összefüggések pontos tudományos szabályok által meghatározottak. A bírálat irányelveinek sarokköveit a fajtaleírás és a tudományos ismeretek pontos és biztos ajánlásai kell képezzék. Ugyanez a helyzet a genetikai fajtajavítás esetében is, minden más irányelv vagy módszer rossz.
A Dobermann, mint azt a standard leírja és megkívánja, egy vágtázó fajta, élénk temperamentummal, fejlett értelemmel, büszke és öntudatos minden helyzetben. Az általános megjelenésére jellemző a középméret, az erő és elegancia közti korrekt egyensúllyal. Tehát masszív, izmos felépítésű, erőt és eleganciát sugall ( kívánatosak a fajta leírásban meghatározott közép méretek: 70 cm a kanoknál, 65/66 cm a szukáknál).
A Dobermann teste mindig négyzetes, ami azt jelenti, hogy a testhossz –a vállcsúcstól (alkarcsont és a lapocka ízesülése; váll él) a farcsúcsig (medence) közel egyenlő a marmagassággal. Szerkezetét tekintve a Dobermannról elmondható, hogy harmonikus, vágtázó kutyafajta, melynek minden testtája arányos magasságában, hosszában és széltében, a marmagasság, a testhossz, valamint a tömeg, megegyezik a fajtaleírás referenciáival. A Dobermannál az egyes testtájak közti kapcsolatok (arányok) tudományosan és következetesen meghatározottak, azzal a célkitűzéssel, hogy a kutya közép méretű, vágtázó típusú, szerkezetében harmonikus legyen.
Mondok néhány példát a diszharmóniára: a marmagassághoz képest rövid fej, vagy a testhez képest kis méretű fej; a hát nem arányos a fronttal; a testhez képest gyenge nyak, vagy a marmagassághoz képest túl rövid nyak; kis mellkas, vagy a marmagassághoz képest túl hosszú hátulsó negyedek. A Dobermann körvonalai is harmonikusak, egyenes, zökkenőmentes, megtörések vagy túl hangsúlyos magasságkülönbségek nélkül. A körvonalak, amit bírálat során figyelembe kell venni: a fej, ajkak, nyak, hát, far, lábak, mellkas és has.
A Dobermann átmérőinek arányát megkapjuk, ha összehasonlítjuk a hosszanti átmérőt a haránt (keresztirányú) átmérővel, az ezek közti kapcsolat megegyezik a középméretű, vágtázó típusú kutyáéval. Amikor a keresztátmérő jól látható módon dominál, egy erősen mesomorf (hiba –brachiomorf ford.) típusról beszélünk (rövid csontok, az elő-mell túlzottan széles, a hosszúságukhoz képest széltében túl fejlett izmok…). Ennek az ellenkezője, hogyha a hosszanti átmérő dominál, ilyenkor dolikomorf típusú a kutya (túl hosszú lábak; a tömeghez és testhosszhoz képest könnyű fej; keskeny elő-mell; mélységében fejletlen mellkas; rövid, túlzottan csapott far ;túlzottan meredek felsővonal; túlzottan felhúzott alsóvonal; könnyű csontok…)
Nagyon oda kell figyelnünk minderre, mert a Dobermann genetikai bázisában mindkét típusú kutya előfordul. A geometriai körvonal a genetikai bázisra utal, amiben könnyen tetten érhető Alex von Kleinwaldheim, mint a modern Dobermannok közös ősének erőteljes és negatív hatása a legtöbb kutya genetikai alapjára.
Prof. Giuseppe Solaro azt mondta, hogy a bírálat a kutya orra hegyétől kezdődik az összes testtájon keresztül és a farka végéig tart. A gyakorlat megtanítja a bírót, hogy bírálatában a kutya minősítésének meghatározása során összegezze (szintetizálja) a negatív és pozitív elemeket. Úgy gondolom, hogy a korrekt bírálat során a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy könnyebb felismerni a kutya erényeit, mint a hibáit. Lehet, hogy ez az, ami -gyakran nem is olyan vékony -határvonalat húz a gyakorlott és az avatatlan bíró között. Korrekt bírálattal elkerülhető, hogy olyan kutyát lássunk győzni, aminek ugyan kevés hibája van, de hiányoznak belőle az erények és a klasszis (stílus).
Mint már korábban kifejtettem, a bírónak munkája során folyamatosan a standardel kell összevetnie a bírált kutyát, mert az írja le a kívánatos típust, a fajta ideális egyedét. Tudom jól, hogy a kívánatos típus nagyon ritka, de ezt az ideált kell keresni a morfológiai (felépítési) és funkcionális (működési) harmóniának megfelelően.
Azzal segítünk a legtöbbet a fajtának, hogyha a tenyésztési programok, kiállítások és állattenyésztési tesztek során a standard által leírt típust igyekszünk megtalálni. Ha nem így teszünk, kárt okozunk mind a fajtának, mind a fajtát tulajdonlóknak (gazdiknak). Arra szeretnék utalni, hogy néhány kutya tulajdonos, bíró, tenyésztő úgy tűnik, túlzottan keres egyes típusjellemzőket és nem figyel eléggé a standard által leírt , harmonikus, normál kutya kiválasztására, a típus elemek túldimenzionálására való törekvés azt jelenti, hogy nem vagyunk tisztában az értékek megfelelő mértékével.
Mindezek tükrében, észben kell tartanunk, hogy a Dobermann esetében minden a standardban leírtakhoz képeseti eltérés rontja az összkép harmóniáját és/vagy a funkciót , emiatt ezeket az eltéréseket hibaként kell értékelni és az eltérésnek megfelelő mértékben kell büntetni.
Minden olyan jellemzőt, ami túlmutat az egyes testtájra , al-régióra meghatározott típuson(túlméretezett) , hiper-típusosnak nevezünk és hibaként kell értékelnünk , mert lerontja vagy módosítja az arányokat, a relatív értékeket és nem felel meg a standardnek.
Gyakran az is megtörténik, hogy sok ember összetéveszti a típus hiányát a hiper-típusossággal. Például hiba a fej jellemzőinek tükrében hiper-típusosnak értékelni, az olyan Dobermannt, amelyiknek rövid az orra, de széles és gömbölyű a koponyája. Akik ebbe az irányba mennek, tévednek, mert hiper-típusosnak ítélnek meg egy olyan fejet, ami valójában típuson kívüli. Valójában a hiper-típusosság egy érték (és soha nem egy hiba!) genetikai, vagy környezeti túlerőltetésének a következménye! Például hiper-típusos egy fej akkor, ha a marmagasság 4/10-nél hosszabb, úgy hogy az orr vonala hosszabb, mint a koponya vonala, de közben az egyéb jellemzők jól megtartottak. Ezzel szemben az a fej, aminek szabályosak az arányai, a tengelyei, a tömege és a körvonala, még akkor is, ha hosszabb, mint a marmagasság 4/10-e, típusos. Az ilyen fej bírálati szövege: „nagyon jó, hosszú fej, párhuzamos, tompa ékformájú, jó arányokkal, ellenben egy kis diszharmóniát mutat a marmagassághoz képest”. Az ugyanilyen fej, de rövidebb orr vonallal, mint a koponya vonala, vagy egyéb, nem komoly, az arányokat esetleg a körvonalat érintő hibával, nem ítélhető sem típusosnak, sem hiper-típusosnak; azt kell mondanunk rá, hogy megfelelő, vagy eléggé típusos, de soha nem mondhatjuk rá, hogy nagyon jó, vagy kitűnő.
Még egy példa, a Dobermannál hiper-típusosnak ítéljük az olyan szemhéjat, ami az entrópium irányába, befele fordulás felé tendál, mert fajta követelmény a keskeny, jól simuló, a koponya középvonalához képest oldal irányba helyezkedő szemhéj. Ez csak egy példa, de nem az egyetlen, olyan esetek is vannak, amikor az eltérések a hiper-típusosból, a tenyésztésből/bírálatból kizáró hibákig vezetnek (hajlanak).
Most pedig vegyük számba a mellkast. Az elő-mell széles, nagy kiterjedésű és izmos. Az elülső végtagok felső végénél mért szélessége eléri a marmagasság 25 %-át. A szegycsont csúcsa (manubrium) a vállcsúcsokkal egy magasságban van. A mellkas szépen esik (mélységében jól fejlett) eléri a könyök szintjét; a bordák hosszúak, szépen íveltek és oválisak, széles bordaközti résekkel.
Az elő-mell alsó vége, ami megegyezik a szegycsont alsó végével, hosszú, a körvonala egy nagy félkört ír le és tovább folytatódik a has irányába. A mellkas körmérete mindig nagyobb, mint a marmagasság ¼-e. Amikor a szügy és a mellkas méretei sokkal kisebbek, mint az a kutya elülső testfelénél elvárható lenne, a földtől a szegycsont csúcsáig mért távolság túl hosszú, több mint a marmagasság 51%-a, mindenki egyetért abban, hogy az ilyen Dobermann kívül esik a fajta alkati típusán. Ennek az ellenkezője, gyakran hiper-típusosnak számít („azaz még elfogadott” ford.) az a Dobermann, amelynek eltúlzottak a keresztméretei, nagyon széles a szügye, nagyon mély a mellkasa, erőteljes az izomzata és erősek a csontjai. Úgy gondolom, ez egy rossz irányba vezető út. Valójában, ha figyelembe vesszük a funkcionalitást (használhatóság) és a gyorsaságot, a normál, azaz a standardnak megfelelő Dobermann létrehozására kell törekedni, könnyen érthető, hogy az a Dobermann, amelyik túl erős, nem elég gyors, így kívül esik a fajta alkati típusán, mert bár erőteljes, de lassú, nem elég fürge és nem elég temperamentumos.
A normális és a hiper-típusossal kapcsolatban az általunk régóta idézett dr. Valter Gorrier ezt írta: „ Milo a nagy szobrász és harmóniatanító , miközben Vénuszának a mell és comb arányait alkotta , annak érdekében , hogy megteremtse az ideális női szépséget, képes volt önmérsékletet tanúsítani, hogy elkerülje a csalóka hangsúlyokat. Mirone ugyanezeket az elveket követte Discobolojának megalkotásakor. Mindkét művész egy olyan nő és olyan férfi képét alkotta meg, melyek példaértékű átlagossága abszolút értékként jelenítődik meg.”
Az eddigieknek megfelelően, úgy gondolom, az általános jellemzők, amik meghatároznak egy Dobermannt a következő néhány szóban foglalhatók össze:
„ Az általános fölépítése mesomorf , melyben tökéletes egyensúlyban van az erő és elegancia, a törzse mindig négyzetes, a szerkezete (struktúrája) és körvonalai harmonikusak”.
A típus fő jellemzői a következők:
- a feje cizellált, párhuzamos felső tengelyekkel (vonalakkal);
- a stop jól meghatározott
- a szemek középméretűek, oválisak, nagyon kifejezők és oldal irányúak;
- a koponya lapos
- az orr oldalsó felületei szabályosan konvergensek (összetérők), egyenes felső vonallal és jól feszülő ajkakkal
- a fülek magasan tűzöttek, vágottak és egyenesen állítottak (ha nincsenek vágva, laposak, háromszöget formáznak, szorosan simulnak az arcrészhez, hosszuk kevesebb, mint a teljes fejhossz fele);
- a mar jól hangsúlyozott
- a nyak elegáns, piramis alakú, a felső vonala enyhén görbül;
- a törzs felsővonala elölről - hátrafelé enyhén esik;
- a bőr vékony és mindenhol szorosan feszül;
- a csontok és a vénák jól láthatóak a bőr alatt;
- a szőr rövid és természetesen fénylő.
Jelentőséget kell tulajdonítanunk a standard által előírt méreteknek, és annak, hogy a kutya súlya a magasságával összevetve megmondja nekünk, hogy milyen a tömege. A Dobermann mérete, tömege, karaktere és természetes értékei erőteljesen befolyásolják, hogy milyen a kutya morfológiai, funkcionalitás és dinamizmus szempontjából.
Az olasz iskola valamint a mi szelekciós és morfo-funkcionális értékelési kultúránk lényegében három alapelvre épül:
1. A Dobermann tenyésztés, a kutya kiegyensúlyozottságán, természetes értékein és típusosságán alapul
2. A fej mindent elmond a fajtáról
3. Mint az fentebb, az 1-es, 2-es pontokban áll, az a Dobermann kell győzzön, amelyiknek jó a karaktere, közelebb áll a normál típushoz és jobban mozog.
Az a kifejezés hogy ” a fej mindent elmond a fajtáról” felületesnek és magától érthetőnek tűnik, azonban technikai szempontból vizsgálva könnyen tesztelhető a kifejezés jelentősége. Miközben a típus jellemzőit értékeljük, azaz egy fajtatiszta kutya tulajdonságait, a fej régiói és al-régiói sokkal nagyobb hányadot képviselnek az egészből, mint a test többi része, valójában az 57 régióból 22 tartozik a fejhez. Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a fejet jellemző régiók és al-régiók szerkezete képezi a Dobermann típusának döntőrészét. Természetesen a fej típusát nem csak a hossza, vagy az orr és a koponya hossza közti arány, hanem minden egyes régió harmóniája és típusa adja. Egy dolog azt mondani a fejre:” hosszú és jól proporcionált”, és más dolog azt mondani ” nagyon típusos fej, párhuzamos , jól cizellált, tompa ék formájú, hosszú és jól proporcionált, jól elkülönül a nyak felső végétől; erős orrhát és állkapocs, feszes ajkak; ovális oldalt irányuló szemek; sötét okker szivárványhártya; korrekt stop , széles egyenes orrhát; korrekten illesztett orrtükör, széles mozgékony orrnyílások; lapos arcrész; lapos koponya tető; jól látható homlokbarázda; jól tartott járomcsont; látható szemöldök; korrekt occipitális vonal; magasan tűzött, jól álló fülek; feszes torok…”
A Dobermann fej dolichocephalikus, ami azt jelenti, hogy a hosszanti átmérője erőteljesebben fejlett, mint a kereszt átmérő. A teljes hossza ( az orrhát elülső végétől a középső occipitáli taréj legkülső pontjáig mérve) eléri a marmagasság 4/10 –ét ; az orrhát hossza fele kell legyen a fej teljes hosszának, így a teljes hossz másik fele a belső szemzugokat összekötő vonal mögé esik. A koponya, két szemöldök csontja között mért szélessége kevesebb, mint a fej teljes hosszának a fele; ezért
a fej index több kell legyen, mint 45.
Fej index = Szélesség x 100 / Teljes hossz
Profilból és felülnézetből a Dobermann fej tompa ék alakú; oldalról nézve a körvonala, akárcsak a Dobermann összes többi körvonala, egyenes. Az egyenes fejprofil tökéletes párhuzamosságot mutat a koponya tengelye és az orrhát felső tengelye között. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy tudományos alapon, korrekt módon meghatározzam ezt a két tengelyt, vagy az ideális síkokat, mert úgy tűnik, hogy a legtöbb ember nem tudja, hogy technikailag korrekt módon hogyan értelmezze a párhuzamosságot, a konvergenciát (összetérést) és a divergenciát(széttérést).
Nemrég láttam egy az Amerikai Dobermann Pincher Club(ők még mindig „Dobermann Pinchernek „ hívják a Dobermannt…) által közzétett standard magyarázatot, néhány csúsztatással, finoman és precízen , de részeiben rosszul megírva, így a felfogás , ami a fajta típusának és szerkezetének kiemelkedő pontjait leírja főbb vonalaiban rossz.
A világ összes kutyafajtájának a feje a felső vonalát tekintve három csoportba sorolható: egyenes, konkáv (homorú), konvex (domború). Ezek a körvonalak attól függnek, hogy milyen a kapcsolat a koponya és az orrhát felső hosszanti tengelye között. Ez a kapcsolat lehet párhuzamos, összetérő (konvergens), vagy széttérő (divergens). A Dobermann fejprofilja, a fajta összes többi körvonalához hasonlóan egyenes, ami azt jelenti, hogy a koponya és az orrhát felső hosszanti tengelyei párhuzamosak egymással. Amikor a koponya felső hosszanti tengelye az orrhát felső hosszanti tengelye felé irányul, konvergenciáról beszélünk. Fordítva, amikor az orrhát felső hosszanti tengelye irányul a koponya felső hosszanti tengelye felé divergenciáról beszélünk.
A fenti rajzokon prof. Giuseppe Solaro bemutatja a szetter párhuzamosságát, a Pointer monokonvergenciáját és az Olasz Bracco nagyon markáns divergenciáját. Tisztán láthatjuk, hogy a felső tengely nem esik egybe a koponya felső körvonalával, sőt ellenkezőleg egy egyenes vonalat képez az ideális síkban, ami a kraniometriai inion ponton(az occipitális taraj középső külső pontjának megfelelő pont) áthalad a kraniometriai nasion pontig (az a pont , ahol az orrcsont a homlokcsonttal találkozik). Ezzel szemben az orrhát tengelye egy egyenes vonalat alkot az ideális síkban, ami az orrhát külső körvonalát követve, összeköti az orr felső elülső végét a hátsó végével, középen keresztezve a belső szemzugokat összekötő haránt vonalat.
Azok számára, akiknek nincsen gyakorlott szeme, gyakran egy kissé nehéz megtalálni azokat a viszonyítási pontokat, melyek alapján megmondhatjuk, hogy a két ideális sík, vagy ideális vonal párhuzamos-e vagy sem. Ez azért van, mert a Dobermann fejét oldalról tekintve, az inion és az egész occipitalis taréj láthatatlan, mert takarják a fülek. Ilyen esetben célszerű a felső tengelyt akkor megtekinteni, amikor a kutya hátra csapja a füleit, így minden tisztává válik.
Nem szeretnék részletes figyelmet szentelni a fej hibáinak, mert, mint korábban már mondottam, nekünk itt Olaszországban erről jó ismereteink és hagyományaink vannak, becsületbeli ügyünknek tartjuk a „termékeink” folyamatos javítását. Azonban szeretném kiemelni, annak fontosságát, hogy ne csak a koponya/orrhát hosszának arányára figyeljünk oda (nagyon sok orrhát önmagában is rövid), hanem az orrhát elülső felületéhez képest kiemelkedő orra is, valamint a túl keskeny , elégtelen állkapocsra , amit gyakran optikailag elrejtenek a túl fejlett ajkak, ritkábban pedig a húsos áll. Ezeket a hibákat az elmúlt 10 év során részben kijavítottuk, azonban meglétük nem csupán önmaguk miatt veendő komolyan, hanem azért is, mert egy hangsúlyos orrhát gyenge állkapoccsal az alulharapás tendenciáját hordozza magában. Amikor nincsen alulharapás, azt látjuk, hogy az állkapocs rövidségét, a kisebb-nagyobb mértéken megdőlt alsó metszőfogak korrigálják.
A fogak kapcsán, a kutya életének első három évében különös figyelmet kell szentelni a metszőfogak egyenes vonalban állásának, de még hasznosabb nagy figyelmet fordítani a metszőfogak és az elő-zápfogak (pemolaris) közti helyes távolságra. Sok kutyában a szemfogak elkülönülnek és az elő-zápfogak nem zárnak szabályosan. A bíróknak mindig figyelni kell ezekre a hibákra és a súlyosságuknak megfelelő mértékben kell azokat büntetni. Ezzel kapcsolatban, számításba kell venni, hogy a szemfogak és elő-zápfogak rossz záródása, komolyan befolyásolya a harapást, azaz a felső és alsó metszőfogak egymásra fekvését.
A fej értékeléséhez már csak két dolgot szeretnék hozzátenni. Az első a szemeket érinti, a második az orbitális (szemüreg körüli) régiót. A kutyáknál a szemek helyzete nagyon fontos, mert szorosan kapcsolódik a szemüreg és a koponya alakulásához, így nagyon fontos mutatója a típusnak. A Dobermannban a szemek helyzete a koponya középső tengelyéhez képest oldalirányú, de csak minimálisan. A közepes méretű szemhéjjak szorosan záródnak, oválisak, se nem kerekek se nem mandulavágásúak . A szemhéjjak belső zuga egyenlő távolságra kell legyen az orr elülső felületétől és az occipitalis taréj legkülső , kiemelkedő csúcsától. Sok kutyánál a szemek a frontális sík alatt, vagy túlzottan oldal irányban helyezkednek. Az ilyen hibák szerencsére nem túl gyakoriak, de nagyon súlyosak, mert a fajtára jellemző arckifejezést megváltoztatják. A szemek mindent elmondanak a Dobermannról. Az ő becsületes, közvetlen nézése kifejező, izgatott és néha rámenős, ezek az ő előjogai, amik kifejezik a fajtára jellemző szenvedélyességet és nagylelkűséget. Nehéz ezeket a jellemzőket értékelni, amikor egy kis, mélyen ülő szemű Dobermannt látunk.
Ezt a legsúlyosabb hibát (ami egyébként minden fajtánál hiba) egyre gyakrabban látjuk Európa szerte, genetikai probléma, ami gyakran micropthalmusnak nevezett (miniszem ford.) betegséghez vezet. A bíróknak és tenyésztőknek nagy figyelmet kell szentelni erre a problémára. A standardnek megfelelően a Dobermann fej semelyik része nem lehet ráncos, a bőr vékony és ráfeszül az alatta fekvő szövetekre, úgymond abszolút lágy és bársonyos, előtűnnek a csontkiemelkedések és vénák, kihangsúlyozva finom arcvonásait. Azt jelenti, hogy az egész Dobermann fej nagyon jól cizellált (finoman megmunkált ford.) kell legyen. Különösen a suborbitális (szemüreg alatti) régió kell kövese ezt a felfogást, mert a Dobermann típusára jellemző kifejezést ez a terület határozza meg. A suborbitális régió jól cizellált, azt jelenti: néhány kiboltosodást kell tartalmaznia, amik nagyon vékony, bársonyos bőrre utalnak, nagyon kevés bőralatti kötőszövettel és kevéssé fejlett izmokkal. A suborbitális régió a szemgödrök alatti félköröket foglalja magába. Az anatómiai alapját az állcsont (maxila) felső része, a szemöldökcsontok és a szemüreg csontjai adják. Az egésznek a jól cizelláltsága azt jelenti, hogy a szemöldökcsontok alapja kevéssé fejlett, akárcsak az állcsont felső része, így finoman áttűnik a két zápfog alakja és a szemgödör alatti üreg. A felsorolt formák jobban szembetűnnek az olyan vékony csontok esetében, mint amilyenek a Dobermannoké, ez az ő sajátosságuk.
Sajnos, ezeknek a sajátosságoknak a hiánya elég gyakori Európában. Vastag bőrt, túlfejlett bőralatti kötőszövetet , izomszövetet, állcsontot, szemöldökcsontokat azaz elégtelen minősítést jelent, ezeket a hibákat együttesen „burkolt fej” , vagy „nem cizellált fej” jelzővel illetjük.
A Dobermann nyaka olyan, mint egy csonka piramis, aminek az alapja alul van (a mellkas irányában ford.) a tompa vége felül, amivel a fejhez csatlakozik. A nyak hossza, feltartott nyaknál– a tarkótól a mar cranialis(fej felőli ford.) végéig mérve- legalább a fej hosszával kell egyenlő legyen, vagy legalább a marmagasság 4/10 el kell érje. Lefele a nyak fokozatosan szélesedik és harmonikusan megy át a törzsbe: ez a harmónia nagyban függ a váll- élek helyzetétől és a martól; csak a magas mar és a kellően ferde váll-élek teszik lehetővé a harmonikus fúziót úgy állásban , mint magasságban. A Dobermann a nyaka egyenesen álló, büszke, nemes tartású. A nyak jól izmolt kell legyen, mert a nyak izmaitól függ a kutya mozgása (fej-nyak egyensúly) , a karok és a vállak mozgását is döntően befolyásolja, valamint a hát-ágyéki régió mozgás közbeni feszességét is.
A gyenge nyak, amit szerencsére ritkán észlelünk a fajtánknál, nagyon súlyos hiba minden kutyafajtában; valójában , azonkívül, hogy diszharmonikus a test többi régiójával szemben, gyenge fizikális szerkezetre és elégtelen állóképességre utal.
A Dobermann nyaka mindig eléggé száraz, nem lehetnek bőrredők az alsó végén; a felső vonala enyhén ívelt rögtön a tarkó végétől kezdődően, ez az ív eltűnik, ahogy a nyak a mar irányában folytatódik.
Az utóbbi időben egyre jobban elterjedt, petyhüdt bőr jelentette probléma hátterében, gyakran rövid nyakat találunk, néha kisé könnyű, vagy hengeres és kevésbé lapos, ritkán gyenge a nyak, mint azt korábban már jeleztem. A zömök nyak a Dobermannak közönséges megjelenést kölcsönöz. Úgy a rövid, mint a hengeres nyak rossz, mert nem képez harmóniát a többi testtájjal, elsősorban a vállakkal, marral és a háttal. Gyakran rövid, rossz lejtésű vállakat eredményez, ami néhány fontos mozgáshibát von maga után: az ilyen kutyára azt mondjuk, hogy „előre esik”, azaz mozgás közben a lábak elől, a súlypont, pedig hátul van stb. ….
A szerkezettel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy gyakran a rövid vállakhoz rövid karok kapcsolódnak és gyenge lejtésű, lapos mar. A rövid kar jelentette hibát könnyű észrevenni; ezzel szemben a bírók többsége elhanyagolja a vállak hosszúságának és dőlésszögének a megítélését, mert nehéz megtenni. Azonban mindig észben kell tartanunk, hogy az elülső testfél legsúlyosabb hibái a vállakhoz kapcsolódnak, mert a mozgási mechanizmusban meghatározóbbak, mint a karok. Egy másik fontos tényező, ami negatívan befolyásolhatja a Dobermannunk arányait az alkarok, melyek gyakran túl hosszúak. Sajnos, mint azt már korábban mondottam, ez a hiba, az agarak irányába mutató típus hibával (deviációval) párosul. Ezeket a hibákat mutató egyedeket a tenyésztés során is büntetni kell, mert a túlzottan hosszú alkarok, a kutya hosszúság /magasság közti arányát gyakran lerontják, így a típusát is ( rövidebb , mint amilyen magas kutyák, meredek felső vonallal). Idő hiányában, nem tudom ezt kellőképpen alátámasztani, de ha felkeltettem az érdeklődést, közelebbről ebben a témában egy pontos áttekintést adok. Azonban a célomnak megfelelően, ami erre az írásra késztetett és tekintettel azokra a hibákra melyek napjainkban az európai Dobermannokat jellemzik, nem hagyhatom ki a törzs felső vonalának, a farnak, a mozgás alapelvének és végül, de nem utolsó sorban a karakternek a taglalását. A törzs felső vonala magába foglalja a hátat, a vesetájékot és a fart. Itt szeretném leszögezni, hogy minden munkakutyafajtában a jól strukturált vesetájék határozza meg a korrekt körvonalat, ami konvex (domború).
A vágtázó kutya fajtáknál, amilyen a Dobermann is, nagyon gyors kell legyen a vágta, de emellett figyelemre méltó az állóképesség, így a hát vonala mindig feszes kell legyen. A kutyák anatómiájából közismert, hogy a hosszanti nyaki szalag feladata a hát-ágyéki szakasz feszítése, fel emelése és merevítése. Amennyiben ez a szalag laza és gyenge, a háti csigolyák tövisnyúlványai csúcsaiknál összetérnek (konvergálnak) és a „nyerges hátnak „nevezett állapotot okozzák; ilyen esetben a kutya állóképessége csekély és mozgása lassú, ennek ellentéte a „púpos hát” , ami merev, a csigolyák hajlékonysága károsodik, a mozgás pedig nehézkessé , szökdelővé válik. Sajnálatosan napjainkban sok az olyan Dobermann, amelyik állás közben gyenge csigolyákat mutat. A túl hosszú és/vagy gyenge vesetájék csak ront ezen a problémán. Ellenkezőleg, a jó vesetájék rövid, széles és izommal kitöltött. Amennyiben, mind a hát, mind a vesetájék gyenge, a probléma nagyon súlyos, erre nagy figyelmet kell fordítanunk úgy bírálat, mint tenyésztéssorán. Egy másik fontos cél, figyelni a farra. Ezzel kapcsolatban az utóbbi 15 évben a dolgok sokat javultak, de még mindig sok kutyának van rövid, túlzottan csapott fara. Funkcionális szempontból a far esésének nagyobb a jelentősége, mint a hosszának, mert jobban befolyásolja a mozgás minőségét. Ezt a megállapítást nem nehéz megérteni bárkinek, aki egy kicsit is járatos az állatok mozgásának mechanikájában és fiziológiájában. Valójában a far alapját adó csontos váz (a csípőcsont és az ülőcsont) fontos régió, mert ez adja át a lökést a hátnak, ezáltal, ha a far esése rossz, a kutya járása nagymértékben hibás lesz. A túlzottan csapott far, korrekt hátulsó testfél és szögek esetében is, a hátat felfelé tolja, érdemes megfigyelni, hogy néhány felvezető a nyakövnél fogva felfelé húzza a nyakat, így kényszeríti mozgásra a kutyát. Amikor ez történik, a jó bíró már tudja, hogy csapott a far és/vagy hibásak a vállak, a karok. Hasznos a kutyák mozgás közbeni értékelése (közönséges járás, lassú és gyors ügetés közben), annak érdekében, hogy ellenőrizzük, hogy a kutya állás közben mutatott harmóniája valós, vagy csak úgy tűnik.
A járás közbeni fő hibák, melyekre a ringben a bírónak oda kell figyelnie a következők:
- csoszogó járás: akkor mondjuk ezt, hogyha hibás szerkezet, vagy karakter probléma miatt a kutya túl közel jár a talajhoz, csak kevéssé emeli fel a lábait a talajról.
- imbolygó járás: akkor beszélünk arról, hogy egy állat imbolyog, ha a súlypontja oldalirányba jól látható módon kileng. Ez akkor következik be, ha a tolóerő hibájából a kutya baktat, vagy ha legyöngült, esetleg fáradt.
- keresztező járás: akkor mondjuk, hogy egy kutya keresztezi a két első, a két hátsó, vagy elöl is hátul is a lábait, amikor a lábak olyan utat írnak le, amelyik nem párhuzamos a középső, a testet hosszában két egyelő félre metsző, ideális síkkal és így a leírt út keresztbe hajlik. Amikor az elülső végtagok érintettek az ilyen típusú járásban, csak akkor számítjuk hibának, hogyha a hiányosság jól látható ügetés közben, ilyenkor a kutya az elülső lábait befele irányítja miközben lábujjhegyen megy. Ezzel ellentétben, a hátulsó lábak esetében minden kis eltérés hibának számít, mert a hátulsó lábaknak a test középsíkjához képest állandóan párhuzamosan kell mozogniuk.
A járást szabályosnak ítéljük amikor:
1. a ritmusa szabályos;
2. a lábak párhuzamosan mozognak a törzs középvonalával;
3. a mozgás gyors és elasztikus;
4. az izületek tökéletes harmóniában vannak a törzs mozgásával;
5. a vízszintes és az oldalirányú kimozdulások mérsékeltek
Viselkedés és karakter (jellem)
A Dobermann viselkedéséről, jelleméről és természetes értékeiről a fajta leírás a következőket mondja: „ A Dobermann alapvetően barátságos és nyugodt,; nagyon hűséges a családhoz és szereti a gyerekeket. A Dobermannban közepes temperamentum és közepes éberség a kívánatos. Könnyen tanítható, szeret dolgozni, ugyanakkor bátor és erős jellem. Annak ellenére, hogy a Dobermann élénken érdeklődik minden iránt, ami körülötte történik és minden körülményre megfelelően reagál, nagyra értékeljük azt a tényt, hogy öntudatos és vakmerő.”
A jellemmel kapcsolatban, elöljáróban szeretném elmondani a személyes véleményemet: mindenki beszél a jellemről, de csak kevesen tudják, hogy mit is jelent valójában. Ez egy nagy probléma, mert sok tenyésztő azt hiszi, hogy saját maga képes elbírálni a kutyája jellemét, így mellőzi azokat a teszteket, melyekkel tárgyilagos eredményt kaphat.
Ellenkezőleg, én úgy hiszem, hogy korrekt módon megismerni egy kutya jellemét, vagy még inkább a különböző aspektusokban megnyilvánuló természetét, az egyéni sajátosságai, sokkal nehezebb út, mint megállapítani, ugyanannál a kutyánál a típusát, szerkezetét jellemző pozitív , negatív tulajdonságokat.
A Dobermann jellemét és természetes értékeit, nagyon jól leírja a standard, ebből minden bíró, tenyésztő, Dobermann barát megértheti és megismerheti azt, hogy egy kutya minősítése, tenyésztésbe vétele előtt az értékelés nem hagyható figyelmen kívül, hanem korrekt, tárgyilagos módon elvégzendő. Kiállításokon a bíró megfigyelésének tárgyilagossága a kutya viselkedésére vonatkozóan korlátozott, ezért természetes értékeit, általánosságban a munkaképességét a ZTP-vel, vagy egyéb sport illetve munka teszttel ellenőrizzük. Vizsgáljuk meg a megbízhatatlan, ideges, félénk kutya viselkedésének néhány jellemzőjét. A ringben néhány Dobermann nagy mérvű bizonytalanságot, félelmet tanúsít, miközben megmérjük, ellenőrizzük a fogait vagy heréit, vagy egész egyszerűen. amikor a bíró melléjük lép. Mások, főleg néhány szukakutya fél a mögötte haladótól. A fiatal osztálytól fölfelé az ilyen kutyákat ki kell zárni a bírálatból, akár csak azokat, amelyek emberekkel szemben agresszívnek, vagy kutyákkal szemben nagyon agresszívnek mutatkoznak. Az igazat megvallva ez a viselkedés gyakran fals agresszívitást jelent, a legtöbb esetben a kutya bizonytalanságát, félelmét palástolja. Úgy gondolom, hogy a bírónak a bizonytalanságot, félelmet mutató kutyák kizárását a baby és kölyök osztályokban mellőznie kell, mert itt életkori sajátosságról van szó, ebben a korban a jellem ( genetikai hajlam + környezeti hatás) még nem teljes. Azonban ezekben az osztályokban is a kutya viselkedését le kell írni és a minősítésben jól látható módon érvényre juttatni. A kellő ring gyakorlat megtanít arra, hogy a Dobermann bármilyen viselkedésbeli bizonytalanságát, különböző megnyilvánulását azonnal érzékeljük. Az első benyomást már a kutya ringbe lépése nyújtja. Ebben a fázisban néhány kutya bizonytalan, feszélyezett, úgymond lábujjhegyen tipeg ahelyett, hogy lábait erőteljesen, biztonságosan, nyugodt módon a talajra helyezné. Ez a viselkedés, mind azt a bírálat során egyéb jelekből is ellenőrizhetjük, a legtöbb esetben a kutya bizonytalanságát igazolja.
Más Dobermannok esetében a szemhéjjak kitágultak, majd amikor a bíró feléjük közeledik, hogy megérintse őket, becsukják a szemüket, szaggatottan járnak, fülüket oldalra vagy hátra csapják, farkukat jól látható módon behúzzák, ezek a jelek nagyon komoly bizonytalanságot, félelmet jelentenek.
Ugyanez a helyzet azokkal a kutyákkal is, akiket a ringen kívülről ha nem szólítanak, akkor is hegyezett fülekkel magasan tartják a fejüket és majdnem függőlegesen a nyakukat, hacsak nincsen komoly váll dőlésszögi(szögellési) hibájuk.
Aggodalommal néznek körül, mert az ismeretlen környezetben a lehetséges veszély elől menedéket keresnek.
Ezekkel ellentétben a magabiztos kutya nyugodtan lépdel, vagy üget, alacsonyabban tartja a fejét, majdnem vízszintes nyakkal és oldalra, hátra tartja a füleit. Sok esetben már a felvezető viselkedése utal a kutya jellemére. Ezekben a helyzetekben tartsuk észben, hogyha a felevezető viselkedése döntően befolyásolja a bírálatot ezt a tényt a felvezető tudomására kell hoznunk. Ami azt jelenti, hogy ismertessük és értessük meg vele a helyzetet, anélkül, hogy feldühödnénk és megaláznánk a kutyát.
2009-09-03 Székesfehérvár
Fordította: Dr. Kocs Mihály
Kisállat specialista klinikus szak-állatorvos
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
